Első szerelmemet Tímeának hívták, 18 éves és ostoba voltam, amikor megismertem. Elementáris vágyat éreztem iránta, és minden percet vele akartam tölteni. Sajnos, ez nem volt kölcsönös. Egy utcai fülkében hallgattam meg, hogy nem, nem akar velem moziba jönni, sem most, sem máskor, mert azt, amire gondolok, ő nem adhatja meg nekem. Nem, barátok sem legyünk, mert attól én szenvedni fogok, és ő jobban tisztel annál, hogy bántson ezzel. Amikor kiléptem a fülkéből, mellkasomban szerteszalad egy váratlan és különös fájdalom. Meggörnyedve odakaptam, mire elmúlt.

Néhány hónap múlva megismertem Klárit, egy kedves jogászlányt, aki szívesen járt velem moziba, kávéztunk, trécseltünk. Egyszer elhívott Pestre, és én elhatároztam, hogy megkérem a kezét. Jó előre kiértem a pályaudvarra, és elfoglaltam egy viszonylag tiszta kupét. Virágokat tettem a párnára, apró ajándékot, ásványvizet és termoszban kávét. Klári késett, de cseppet sem aggódtam. Még percekkel az indulás előtt is biztos voltam, eljön. Aztán a szerelvény nélküle futott kis az állomásról, és a kókadó virágok émelyítő illatát szagoltam a fővárosig. A Nyugatiban mellkasomba hasított az égő fájdalom, hosszú másodpercekig masszíroztam szívtájékom, mire enyhült

Zsuzsa váratlan ajándéka volt az életnek, egy kétségbeesett levelemre válaszolt, amit a telefonkönyvből kilesett címre küldtem el. Hosszú válaszában őszinte érdeklődéséről biztosított, és meghívott magához Csongrádra. Felejthetetlen nyár volt az alföldi kisvárosban, hosszú séták, Körös-part, sör a strandon. Augusztus 20-án Zsuzsa a nagyszínpadon volt műsorvezető, ahonnan fáradtan, de büszkén jött le tíz óra tájban. Közölte, hogy most hazamegy, és egyedül megiszik egy bort. Kifejezte reményét, hogy ez nem zavar engem, és meg tudom oldani a vadidegen, vendégszeretet nélküli kisvárosban az éjszaka hátralévő részét. Színjózanon csöveztem át az éjszakát egy köztéri padon, mellkasomba percenként vad fájdalom költözött, amely már-már a levegővételben is akadályozott.

Ehhez képest Lina a remény igazi sugara volt, aki elhívott egy közös hétvégére Kecskemétre. Én az egyik, ő a másik irányból érkezett. Én az első vonattal, ő az utolsóval sem. Óránként kinéztem az állomásra, megjött-e, de mindig csalódtam. Hat liter kólát és tizenkét kávét ittam meg különböző kávézókban, végül már percenként eredt el az orrom vére. Amikor felszálltam az utolsó hazainduló vonatra, mellkasomba a jól ismert fájdalom mart. Már oda se nyúltam, csak konstatáltam.

Orsi szeptember végén érkezett a munkahelyemre, és az első perctől szimpatikus volt nekem. Mégis eltelt egy kis idő, mire szóba elegyedtünk. Inni vittem a kedvenc kocsmáimba, vacsoráztunk elegáns éttermekben, őszinték és szókimondóak voltunk. Elhatároztam, hogy megkérem a kezét, és életemben először sikerült is megfogalmaznom valódi vágyaimat. Orsi e vallomásra tárgyilagosan elmondta, hogy soha, de soha nem kezdene ki házinyúllal, ráadásul évek óta stabil és megbízható párkapcsolatban él, igaz, az utóbbi hetekben volt egy kis mosolyszünet, de ettől ne érezzem úgy, hogy engem ez bármire is feljogosítana. Miután feltettem a buszára, összerántotta mellkasom a fájdalom, egy lámpavasnak támaszkodva próbáltam erőt nyerni, miközben a járókelők megvető pillantásokkal illettek.

Egy ideje már akkor is büntető fájdalmat érzek mellkasomban, ha szerelmespár sétál andalogva előttem a sétálóutcán, ha egy anya tolja babakocsival gyermekét, ha egy férfi fenséges csokorral lép ki egy virágüzlet ajtaján.

Tegnap elmentem a tüdőgondozóba. Kiderült, rákos vagyok. Megnyugodtam. Mégsem a szerelem fáj.