A fiú társasága élén szinte berobbant az éjszaka is nyitva tartó bárba. Éppen hangosan röhögött, egy történet közepén járt, amely ugyan nem ért még el a slusszpoénig, de már így is muníciót adott a szórakozásra. A tekintetek mind felé fordultak. Izmos, jóképű, stílusos férfi volt. Fiatal, egészséges, tökéletes, akár egy megtestesült férfiisten.

– Sört az asztalunkhoz – ordított a csapos lányoknak. Azok merengő tekintettel nézték egy pillanatra, a hangnem akár sértő is lehetett volna, de növekvő szimpátiájuk elnyomta apró dühüket, így szótlanul mérni kezdték a sört.

– Nem mehetsz el, nem teheted, könyörgött az a kis hülye – folytatta a fiú félbehagyott történetét. – Erre berágtam. Mi az, hogy nem mehetek el? A haverokkal egy sörre? Nagyon kiosztottam. Majdnem bőgött is az a kis hülye.

A fiú hangja betöltötte a termet, elnémult hát a többi asztal, hallgatták a történetet szinte kényszeresen. Jelenléte uralkodó volt, nem tűrt mást, csak hódolatot.

A férfi a mosdó melletti apró asztalnál ült. Szintén a fiúra koncentrált. Sejtése egyre erősödött, már több volt, mint gyanú. Mindesetre megért annyit, hogy tegyen egy próbát a bizonyosság érdekében. Amikor a fiú elment vécére, visszafelé megszólította.

– Fiú, ülj ide egy pillanatra! – a halk, erőt sugárzó hang varázsütésre megbénította a fiút, ezért engedelmeskedett. Szótlanul meredt a férfira.

– Tudom, ki vagy. A Debreczeni Anita fia. Ismertem az anyádat. Tizenöt éve mentőápoló, és a Hold utcában laktok.

A fiú bólintott, hogy stimmel.

– Igyál velem egy sört.

A fiú bólintott.

–Anyád volt életem első szerelme – folytatta a férfi. – És talán az egyetlen. Mintha a fiam lennél, úgy nézek rád. Benned is ott van anyád szabadsága, önazonossága, kiegyensúlyozott boldogsága.

A szomszéd asztaltól sürgető hívások jöttek: Péter! Péter! A fiú hátrafordult:

– Az öreg meg akarta dugni az anyámat, de nem jött össze neki! – kiáltotta.

A gúny és a felhangzó röhögés még bántó is lehetett volna, de a férfi csak rezignáltan mosolygott.

– A dugás nem minden. De tény, az sem egy elhanyagolható tényező – mondta.

– Mit akar tőlem? – kérdezte a fiú, szabadulván a férfi határozottságának varázsa alól.

– Semmit – felelte. – Annyit csak talán, tudd, hogy itt vagyok. Ha bármire szükséged van, megtalálsz. Pénz, jó tanács, valaki, aki csak meghallgat.

Ahogy huszonöt éve sosem, a férfi most sem a megfelelő szavakat találta meg.

– Nincs szükségem segítségre – mondta dacosan a fiú. – Sem magától, sem mástól. Nem kell a pénze, a jó tanácsa, tartsa meg.

Sértetten felállt a székről és visszament a társaságához. Valahogy nem találta a megfelelő szavakat, hogy ismét a társaság központja legyen, így hallgatott. Belehúzott a sörébe. Amikor letette a korsót, tekintete az asztalok fölött még utoljára találkozott a férfiével.