Különös és zavarbaejtő még most is beszélnem erről az esetről, pedig hónapokkal ezelőtt történt. Tucatnyi éve élek boldog házasságban a férjemmel, azt gondolván, hogy tisztességes és becsületes nő vagyok, aki mindenekfelett hű és egyenes a tényekhez.

Bár nincs köztünk a párommal már szerelem, talán csak az emléke melenget néha bennünket, de tudom, hogy ő szeret engem, a családot, amelyet létrehoztunk, lányomat, Anitát és a fiam, Pétert. Nincs közöttünk hangos szó, veszekedés, vitáink szelídek, és legtöbbször ő az, aki enged. Mellette szabad maradtam, nem vitatta, mit és miért teszek, csak elfogadta mindig. Ahogy én sem kutatom különösebben életének tényeit, hagyom, hogy járja az útját, és amíg mindent megosztunk egymással, amíg nincs, aki szerepet játszon a másik kedvéért, addig azt érzem, nincs miért máshová mennem.
Mégis a  férfi, aki belépett az életembe, hogy aztán soha többé ne lássam, mindent felforgatott hirtelen. Egy vállalati bulin történt ez, ahol igencsak becsíptünk a kolléganőkkel, és úgy döntöttünk, keresünk még egy helyet, ahol éjszakára is befogadnak bennünket. A vágy mozdult a testünkben, hogy végre kitomboljuk magunkat, hogy csapjunk egy valóban görbe estét, hogy bebizonyítsunk, nem csak férjeink, de bármely férfi számára vonzóak vagyunk még.
Máté, a férfi ezt a nevet mondta, amikor meghívott a bárpultnál egy koktélra. Máté, aki csak ásványvizet ivott, és hosszú barna szakállán sokáig egyetlen mogyorószem ült. Igen, végül a számmal vettem le, igen, nagyon jól tudtam, hogy kacér és felkínálkozó a mozdulat, de ő csak mosolygott, ahogy a bárpult védelme mögött a tenyerébe fogta mellemet.
Az albérletet különös volt, régi tárgyakkal úgy telezsúfolva, hogy alig találtuk az utat az ágyig. Gesztusai suták és óvatosak voltak végig, bár szemében elementáris erők mozdultak meg. Még órákat beszéltünk az aktus után, kifaggatott az életemről, talán sosem voltam férfivel olyan őszinte, mint ott és akkor. Ráébredtem, hogy még sosem voltam szerelmes valójában, csak most.
Ahogy a testét becéztem, hirtelen feltűnt, hogy izmos hasfalát nem szakítja meg sehol a köldöke – sima és folyamatos volt a bőr mellkasától a szeméremtestéig. – Csak egy ostoba baleset, ne is törődj vele – oszlatta el aggodalmam, amikor kérdőn szemébe néztem.
Reggel kávét főztem neki, és egy gyengéd csókkal váltunk el. Eszembe sem jutott, hogy bármilyen elérhetőséget adjunk egymásnak: hogy találkozni fogunk, nem tűnt kérdésnek. De tévedtem. A férfi elveszett előlem. A szórakozóhelyen nem ismerték, az albérletben egy egyetemista pár lakott, akik elkerekedett szemmel hallgatták mesémet arról, hogy mi történt nálunk néhány estével ezelőtt.
Egyetlen nyom maradt csupán, a köldöke. Orvos ismerőseim nem hallottak még olyan esetről, amely a köldök eltüntetésével járt volna. Még a legszörnyűbb baleset után is igyekeztek volna a plasztikai sebészek valami hasonlót kialakítani.
Minden keresés kudarcot vallott, végül a könyvtárban kutattam hasonló esetek után, amíg kezembe nem akadt a városszerte ismert teológus legújabb könyve. Ennek lapjain olvastam végül rémisztő igazságot: "A köldök nélküli első ember, Ádám, akiben minden halandó meghal, szembeállítható az utolsó Ádámmal, azaz Jézussal. A Kereszt fája a paradicsombeli tiltott fából származik; a teológusok szerint Ádám pontosan annyi idős volt, amikor megalkotta őt az Atya, mint amennyi a Fiú, mikor kereszthalált halt: harminchárom éves."