A külvilág ingerei lassan és homályosan értek el hozzá. Megérezte, milyen irtózatosan fáj a feje az ütéstől. Edit rájött, hogy keze és lába megkötve, szájába pedig egy émelyítő ízű rongy van tömve. Öklendezni próbált, de a textil nem mozdult. Lassan kinyitotta a szemét. Arra emlékezett, hogy éppen kizárja albérlete ajtaját, aztán mindent elborít a sötétség.

A szobájában feküdt, a földön. Vele szemben az egyetlen kedves szomszédja ült az ágyán, aki eddig minden reggel, amikor munkába indult, udvariasan ráköszönt. A kezében egy hosszú kés volt. A férfi felnézett, amikor a lány hangokat adott ki magából.
– Szép estét! – mondta egykedvűen. A lány szeme elkerekedett az éles szerszám láttán. Két hete élt az új városban, a saját albérletében végre. Azt gondolta, most végre megfordul az élete, de nem egészen így képzelte ezt a fordulatot.
– Azt kérdezné, ha tehetné, tudom, hogy miért. Mind ezt kérdezi – mondta a férfi. A hangja monoton és unott volt, mintha sokadjára ismételné ezt a monológot. – Meguntam magát is, kislány. Új műsor kell. Péter elég dühös lesz. A legutóbbi albérlő is lelépett egyhavi bérlettel. Igaz, a kaució fedezte a teljes tartozást, de egy hónapig akkor is üresen állt az albi. Péter, sajnos, kicsinyes, nehezen emészti meg az ilyen veszteségeket. Abban bízom, egyszer végre egy rendes műsort fogok ki. Ön például túl kövér.
Edit megmozgatta kezét, de a gúzs szorosan tartotta. Jól emlékezett még az érzésre, amely gyakran elfogta a redőny és függöny nélküli lakásban. Mintha valaki nézné. Két hete a barátnőivel együtt érkezett a fővárosba, ahol jókedvűen, egy üveg bor társaságában csomagoltak. Vidám és önfeledt volt. Végre új életet kezd, távol az otthontól. Amikor a barátnők elmentek, fehérneműre vetkőzött, és úgy ugrált örömében, mint egy óvodás. Senki nem szól hozzá végre, nem mondja meg, mit tegyen, tehát a maga ura. Végre. Hosszú tízpercek teltek el így, amikor azt kezdte érezni, hogy valaki nézi. Körbejárta a lakást, kinyitotta az ajtókat, de senkit nem talált. Hosszan nézett ki az ablakon, de a megvilágított lakás ablakában csak önmagát látta, és a szomszéd ház homályos, sötét sziluettjét. Ez a feszültség néha szinte fojtogatta, de mindig betudta az idegenségének, amely ebben a városban napi érzése volt. Még néhányszor feltört benne az elmúlt napokban, hogy valaki nézi, de eszébe sem jutott, hogy a szemközti lakásból nézve a függöny nélküli, kivilágított albérlete bármely mozinál kiválóbb műsort nyújt. A bácsi, aki szemben lakott, az elsők között volt, aki itt köszönt neki, aki mindig keresett valami ürügyet, hogy kedves legyen hozzá. Egyszer még a boltba is elment helyette, amikor elfogyott a cigije.
– Távcsővel néztem magát minden este – válaszolt kimondatlan gondolataira a férfi. – Igazán szerettem azt a rózsaszín, elefántos bugyit. De a sonkái taszítottak. Bár az arca szép, de néhány nappal ezelőtt több mint harmincöt percig vertem, mire jó lett. Ennyi időm nekem nincs. Ideje hát cserélni. Hátha a következő jobb lesz. Mindig ebben bízom.
A lány nyöszörgött.
– Ön megejtően fiatal. Valószínűleg soha semmit nem veszített még el. Ön előtt az élet, úgy mondják. A lehetőség. Sokáig hittem benne magam is. Ön nyilván nem tudja, milyen napról napra élni. Nem ismeri azt az érzést, amikor reggel úgy ébred az ember, hogy tegnap este mindenét eljátszotta. Hogy csak a legalacsonyabb, semmirekellő címletek vannak a zsebében, melyekből egy kávéra futja csak. Nem tudja, milyen a számlákat csupán a szerencse segítségével kifizetni. Nem tudja, milyen, amikor az ember az utolsó fillérjeivel áll a rulettasztal mellett, és abban bízik, talán lesz szerencséje.
– De nem panaszkodom – folytatta a férfi. – Az elmúlt harmincöt évben sokszor volt szerencsém. Némi csúszással mindig minden számlámat kifizettem. Valami munkám mindig akadt, amellyel az esti játék alapját megteremtettem. Vesztettem, de annyi folyton volt, hogy továbbéljek. Hogy mégse legyek öngyilkos aznap este. Egy időben még barátaim is voltak, aki ki-kihúztak a nagyobb bajból.
– Ön bizonyára okos. Okosabb, mint én, aki csak évek alatt jöttem rá, mit is teszek. Hogy az ember mindig csak néhány fillért akar először eljátszani, csak az izgalmat, az adrenalint keresi. Aztán végül kétségbeesetten szeretné azokat a filléreket visszakapni, amelyekből másnap kávét, cigit, ebédet vesz. De már nem lehet. Vagyonok cserélnek gazdát a zöld asztal mellett. Nem is sejti maga, mennyi mindenem lehetne. De már semmim sincs. Csak az utolsó este nyertem. Ha a maga mércéjével mérek, akkor sok pénz. Számomra csak némi apró volt. De ki tudtam venni egy lakást, és még néhány évig elélhetek belőle úgy, mint bármelyik nyugdíjas ebben az országban. Elhiszi, ha mondom, hogy tíz éve nem álltam rulettasztal mellett? De ha érzett már szorongást, akkor tudja, mit érzek én minden este. Talán megérti, hogy miért kell nekem valami más, ami levezeti a feszültséget.
– Örültem, amikor Péter úgy döntött, nem szerel sem redőnyt, sem függönyt az itteni ablakokra. Mindig a magához hasonló fiataloknak adta ki a lakást, akik örültek, hogy végre megtelepedtek álmaik városában. Nem vettek függönyt sosem, így egészen jól beláttam ide. Ön a hetedik albérlő, talán tudja.
– Mindet én öltem meg. Nincs bekötve nálam a kábeltévé, de valami szórakozás azért nekem is jár. És tudja, hamar megunom azokat, akik unalmasan élnek. Magához nem jár fel senki, egyedül él, voltaképp csak aludni jár haza. Nem mondom, hogy nem volt kezdetben érdekes, amikor esténként levetkőzött. De mára már meguntam. Soha nem történik magával semmi. Csak dolgozik, este pedig alszik.
– Maga is olyan, mint a többség. Betartja az unalmas szabályokat, és nem tudja megkülönböztetni a lehetőséget az egyértelmű tiltásoktól. Hiszen itt mindent szabad, ha nem veszik észre. Évekig is gürcölhet, mire ötről a hatra jut, miközben volt olyan estém, hogy többet nyertem, mint amennyit más egy évben megkeres. Persze, igaza van, nem volt sokáig a kezemben. Elment, mint a többi, és néhány nap múlva megint csak azon kellett gondolkodnom, miből veszek másnap kávét és cigit.
– Tudom, hogy mit mondana. Hogy ez így nem élet. Hogy maga másra, többre vágyik. Hogy itt majd megtalálja a számítását, boldog és gazdag lesz. Ha hagyom magának. De tudja, mit? Maga elszúrta. Túl kövér, és dögunalmas műsort ad esténként. Ez a kés lesz a távkapcsolóm. És most csatornát váltok. Hátha más jobb műsort ad.
– Nincsenek már illúzióim persze. A legtöbb albérlő olyan, mint maga. Örül, ha valaki végre megszólítja, ha ebben a nagyvárosban szóba állnak vele. De lássuk be, senkinek nem fog hiányozni. Elkönyvelik mint megbízhatatlant, aki nem fizeti ki az albérletét, és nem jár be a munkahelyére. Olyan lesz ön is, mint a többi lúzer. Mint én.
– Ez a tudat teszi nekem könnyűvé. Nem érzek semmi lelkifurdalást, mert ez épp olyan, mintha magam ölném meg. Én is valamettől valameddig megpróbáltam, de nem sikerült. Ahogy magának sem. Nincs bennem sajnálat. A holnap új tét, új nyeremény. Nekem. Ön viszont ma vesztett. Talán többet is, mint én valaha.
Edit bénultan figyelte, ahogy a kés a nyakához közelít. A férfi egyetlen mozdulattal elvágta a lány torkát. Az erőtlen sikolyt elfojtotta a jó helyre tett textilt. A hullát egy zsákba tette. Gondosan eltüntette a vérfoltokat. Ezeket az albérlőket úgysem keresi senki. A zsákot a hátára vette, és a nem messzire lévő gyártelep hatalmas konténerébe süllyesztette. Otthon az elsötétített lakásban elővette a színházi látcsövét, és átnézett a szomszédos lakásba. Holnap majd felhívja Pétert, hogy rég látta már az új albérlőt, talán valami történt vele, hogy nem jár haza. Úgy érezte magát, mint amikor utolsó nagyobb címletű bankjegyével régen a rulettasztal mellé állt. A krupié épp elteszi a pénzt, és hanyagul rádobja a csontgolyót az egyenletesen forgó kerékre.