Tamás bedagadt szemmel kaptatott fel reggeli buszának lépcsőjén. A sofőr csak bólintott, amikor felszállt, rá sem nézett a százszor látott bérletre. Tamás lerogyott az első szabad helyre, és máris behunyta szemét. Szerencséjére nem kellett korán beérni a munkahelyére, de így sem tudta magát kialudni soha. Gyűlölte, hogy ennyi év munka után is mérhetetlen szegény maradt, hogy még mindig buszozik, mint egyetemista korában, hogy annyi minden nem sikerült jól, hogy már számolni is elfelejtette.

Első álmából fél kilenckor egyik kollégája ébresztette telefonon, azt kérdve, jön-e ma is kávézni munka előtt. Ha sok dolga volt, elő-előfordult, hogy egy korábbi busszal ment be a fővárosba, így tudott másokkal együtt kávézni. De ma nem ilyen reggel volt. A hívó elnézést kért, letette. Tamás próbált még visszaaludni, de kilenckor újra csak hívták, az egyik főnöke a másodállásából, hogy mit kell ma még mindenképpen megcsinálnia. Tudomásul vette, dünnyögött valamit. Már nem sikerült visszaaludnia, és voltaképp kár is lett volna, hiszen megérkezett a fővárosba.
Munkahelye, az apró szerkesztőség valósággal nyüzsgött, épp a lapindítóra készültek kollégái. Azért Tamásnak még egy automatából kinyert kávéra maradt ideje, szájégetés közben pedig megcsörgette kedvesét. Zsófi telefonja hosszan kicsengett, de csak az automata vette fel: hagyj üzenetet, most nem tudunk beszélni. Tamás rosszkedvűen tette zsebre a telefont – három napja nem tudott semmit a lányról. Egyre inkább hiányzott. Az öt hónap, amit együtt töltöttek, őt valóban boldoggá tette. Keveset találkoztak, hiszen a lány nagyon elfoglalt volt. A munkaidő utáni és az utolsó busz ideje közé eső órában találkozgattak. Ezek az alkalmak azonban igazán felhőtlenek voltak, bármit tettek együtt, jólesett. Ezért is volt különösen érhetetlen, hogy hiába hívta a lányt napok óta, az vagy nem vette fel a telefont, vagy csak az üzenetrögzítője válaszolt. Zsófi nem is hívta vissza, hiába hagyott neki kedves üzeneteket.
Tamás rosszkedvűen tett-vett egész nap, munkája alig ért valamit. Bántotta, és nem értette, miért hagyja őt ennyire békén a lány. Közben aggódott is, hogy valami baj érte Zsófit. Gondolkodott, honnan tudhatná ezt meg, de csak különböző hatósági telefonszámok jutottak eszébe, ezeket hívni pedig, maga is belátta, épületes marhaság lenne.
Alig várta, hogy este hat óra legyen, és kiléphessen végre a munkahelyéről. A lány azóta sem hívta, noha tudta, már Zsófi is rég végzett. Tamás az állomás felé bandukolt, úgy döntött, ma vonattal megy haza. Rá akart gyújtani, meg akart inni egy sört útközben, talán kettőt is, kicsit végiggondolni az ügyeket. Erre pedig alkalmasabb hely volt a vonat. Tamás belegondolt, hogy pénteken a bank újabb tekintélyes summát vett le a számlájáról, és most fogalma sem volt, hogy honnan lesz pénze kifizetni a telefonszámláját. De legjobban az aggasztotta, hogy Zsófi ennyire néma.
Egykedvűen, maga elé meredve bontotta ki a sört, és gyújtott rá a cigarettájára, ahogy elindult a vonat. A kupéja indulásra váratlanul tele lett. Egy fiatal egyetemista ült le vele szemben, és A rózsa nevét kezdte olvasni. Mellé pedig három informatikus telepedett le a laptopjaikkal, valami komoly problémát igyekeztek megoldani közös erővel.
Ebbe a zsibongásba érkezett Zsófi telefonja.
– Szia, Tamás! – mondta.
– Szia – felelte a férfi.
– Tudunk találkozni ma? Most végeztem.
– Zsófi, a vonaton ülök. És úgy érzem, hogy neked minden fontosabb, mint én.
– De hát épp most hívlak, hogy találkozzunk.
– Miközben pontosan tudod, hogy én már haza tartok.
– Tényleg most végeztem, édeske, ne haragudj.
– Nem haragszom. Csak nem értem. Mintha téged ez az egész ügy nem érdekelne. Mintha csak én csinálnám.
– Most miről beszélsz?
– Zsófi, pénteken kétszer, szombaton és vasárnap négyszer, ma kétszer hívtalak.
– Tamás, nem volt időm veled órákat beszélni. Határidő volt, és az a fontos projekt…
– Zsófi, nem kell velem feltétlenül órákat beszélni. Az lenne az egyik véglet. De a másik az, hogy látod, kerestelek, és mégsem szólsz vissza, hogy mi van. Ezt én nem tudom elképzelni, hogy ne lehetne megtenni. Ez nemtörődömség. Hogy beleszarsz ebbe a kapcsolatba.
– Értsd meg, muszáj volt dolgoznom…
– Leszarom. Felelős vagy azért, akit megszelídítettél. Ezt az ideát nem én találtam ki, de ettől még áll.
– Igen, tudom, szívem, de én próbálom jól csinálni. Elfogadom, hogy fel kellett volna hívnom téged…
– Zsófi, ne ismételgesd, amit én mondok, kérlek. Azt mondd el, hogy tényleg nem hiányzom neked, hogy tényleg el tudod viselni, hogy ne hívj vissza, hogy tényleg nem fontos tudnod, mi van velem?
– Tamás, kérlek, ne haragudj! Igazad van, de most rossz napjaim vannak, rengeteg a munka…
– Nekem is rossz napjaim vannak, fogalmam sincs, hogy lesz a holnap, és nagyon fáj, hogy még veled is marakodni kell.
– De nem kell, Tamás, igazad van! Sajnálom! Szeretlek!

Az informatikusok egyre leplezetlenebbül bámulták Tamást, ahogy a piszkos bőrülésen, porszagban, a sötét földeken rohanó vasúti kocsiban próbálja eldönteni, hogy tudja-e folytatni életét közösen Zsófival, vagy sem. Tamás a beszélgetés alatt időnként bele-beleivott a sörébe. Zsófi pedig győzködte, hogy igen, vele akar lenni, igen, hibázott és ezért elnézést kér, hogy jó lenne mégis találkozni minél hamarabb. Tamás is, Zsófi is tudta persze, hogy a személyes együttlét minden ilyen konfliktus felold közöttük, mert a harmónia, a szerelem nem volt kérdéses. Épp az, hogy alig tudtak együtt lenni, tette nehézzé a kapcsolatukat.
Végül nagy nehezen megegyeztek. Megbeszéltek egy találkozót másnap egy órára a kedvenc kávézójukban. Tamás elővett egy gyűrött papírlapot, ahol a sorokat középre tördelték. Szavalni kezdett. A szó kezdetben erőtlenül csengett a kattogásban, a laptopokon suhanó ujjak zajában, a papírlapozás neszében, az informatikusok beszélgetése alatt. De lassan erőre kapott. Tamás hangja egyre inkább betöltötte a kupét, ahogy haladt sorról sorra, egyre határozottabban, egyre inkább azonosulva a vers dühös, csalódott, de szerelemmel teli elbeszélőjével. Az icészerető utazott a piszkos bőrülésen, porszagban, izzadt emberek között a boldogsága felé.