Szinte vágni lehetett a kocsiban a feszültséget. Tamás elfehéredett kézzel szorította a kormányt, ahogy haladtak a lassan szűkülő utcákon.

– Te nem vagy normális – adta ki végül mérgét.
– Ez is csak munka – felelte András halkan.
– Lófaszt! Neked persze semmiség, legfeljebb veszel egy új tollat. De a gépem! Én abból élek, meg a kocsimból. Ó, az istenit!
– Van biztosításod, nem?
Tamás csak egy fintorral jelezte, mit gondol a biztosításokról. Hirtelen a fékre lépett, és megállt az út szélén. Leállította a motort. András kérdőn nézett rá.
– Még legalább négy utcára vagyunk…
– Egy picsát fogom az új kocsimat bevinni oda. Elég nekem a fényképezőgép. Baszódnál meg ezzel a témával.

A szerkesztő fellelkesült, amikor András bediktálta, hogy a város szélén egy agyagos cigánypár dolgozik, különböző használati, és dísztárgyakat készítve a közeli földekről származó agyagból. – Olyan ez, mint a vályogos cigányok! Pöpec anyag! Harminc sor és fotó – hangzott el az utasítás, és Tamás hiába féltette milliós fotós felszerelését, jönni kellett.
Lassan sétáltak beljebb a romos házak között a földúton. Egy másik világba csöppentek, vagy talán a múltba. Kutyák futkostak mindenfelé, purdék dobálták egymást az árokparton. A férfiak híre megelőzte őket, lassan emberek léptek ki a pokróccal fedett nyílások mögül. Végül nem volt tovább út, huszonöt–harminc megtermett férfi vette őket körül.
– Újságírók? – hangzott a kérdés.
– Igen, a megyei laptól vagyunk – felelte András. Nyüzsgés támadt.
– Arról írjon, hogy nincs miből élni. Hogy dolgoznánk, de senki nem fogad fel.
– Meg kevés a segély!
– És egyre jobban figyelnek a magyarok!
– Nem szolgáltak ki a boltban!
Záporoztak a témák, és András egyre kevésbé tudta, hogy hogyan hozakodhatna elő a maga ennél jóval szelídebb felvetésével. A cigányok szorosan körülvették őket, miközben hadonászva, szélesen gesztikulálva magyarázták a bajokat.
Az egyik romos házból egy fiatal férfi lépett elő. Kényelmes és márkás pólója, neves cég által gyártott farmere, tiszta cipője, a vastag aranyláncok a nyakában különös ellentétben álltak a hellyel, ahonnan kilépett. András tekintete egy pillanatra találkozott a férfiéval, ismerős volt, de hirtelen nem tudta, honnan.
– Hé, András, hát mi szél hozott ide, közénk? – kérdezte a fiatalember, és András rájött, hogy hol látta. Két, vagy három hete ivott egy külvárosi csapszékben, akkor lett asztaltársasága a cigány fiú. Ittak néhány sört, András fizette, beszélgettek erről-arról.
– Szia, Gyuri! – felelte András. – Van egy témánk, arról kellene írnom a holnapi lapba.
– Büdös cigányok! – ordította el magát a fiú. – Hagyjátok az úriembereket!
A kör tágulni kezdett lassan a férfiak körül, a fotós szorítása enyhült a fényképezőgépet rejtő táskáján.
– Na, várj, szólok a Pistának, az majd segít.
A fiatal cigányfiú elordította magát: – Píi-ista!
Az egyik házból egy idősebb cigány férfi lépett ki. Tekintélye a többiek előtt nem volt kérdéses. Odament a társasághoz. Egy he?-féle hosszabb lélegzet szaladt ki a száján.
András elmagyarázta neki, hogy miről szeretne írni. A családról, akik agyagoznak. Meg persze minden érdekli, ami szerintük most fontos.
– Fotó kell? – kérdezte a férfi. András bólintott.
– No, rendben, rendben – vakarta meg az borostáit a tekintélyes férfi. – Hívjátok ide őket.
A parancs mintha csak a levegőbe szállt volna, de titkos csatornákon elért a címzetthez, mert néhány perc múlva megérkezett a házak elé a mondott házaspár. A tekintélyes férfi elmondta nekik, mit akarnak az újságírók. A cigány kicsit vonakodott. Nem jó az a túlzott figyelem – magyarázta.
– Azért mondjad csak – biztatta a házaspár férfi tagját. András jegyzetelt szorgalmasan, Tamás előkészítette a fényképezőgépet.
– Még a nevét hadd kérdezzem meg – szólalt meg András a beszélgetés végén.
– Nem szeretném… Tudja… – húzta az időt a nyilatkozó cigány.
– Rábasztál – szólalt meg az idősebb férfi. – Én tudom a neved. Fotó is kell az újságíró uraknak – tette hozzá.
A cigány tovább tiltakozott. A férfi még csak a hangját sem emelte fel: – Akarsz még munkát?
– Igen – felelte a cigány.
– Akkor lesz kép. Művész úr, kattintson! – intett jókedvűen a fotósnak. Tamás dolgozni kezdett.
– Látták már, hogyan élünk mi? – kérdezte néhány fotó múltán. Tamás megrázta a fejét.
– No, akkor jöjjenek…
Elindultak a házak felé. Tamás szorgalmasan kattintgatott. Az ütött-kopott, végtelenségig lecsupaszított házban tucatnyian éltek. Az idős férfi fel-fellebbentett egy pokrócot, takarót, amely alatt újabb és újabb családokat leltek a csöppnyi otthonban. András némán követte a kollégáját. Valahogy ostobának érezte a témát, amit magával hozott. Úgy érezte, valami egészen mást kellene írnia, de arra nem volt felhatalmazása. Csak az a harminc sor az agyagosokról. Az meg már megvolt, ahogy a fotók is. El is köszöntek az idősebb férfitól, aki szívélyesen viszontköszönte a látogatást, és biztosította őket, máskor is számíthatnak rá.
Amikor odaértek a kocsihoz, Tamás konstatálta, hogy az nyitva van. De látszólag nem hiányzott semmi. Az autósmagnó körül egyértelmű nyomai voltak, hogy erőszakosan megpróbálták kitépni a helyéről. De végül maradt. Tamás elindította az autót. Ahogy a biztonsági zár automatikusan kattant az ajtókon, mindkét férfi egyszerre engedte ki az eddig bennszorult levegőt.