Cigánysoron
Szinte vágni lehetett a kocsiban a feszültséget. Tamás elfehéredett kézzel szorította a kormányt, ahogy haladtak a lassan szűkülő utcákon.
– Te nem vagy normális – adta ki végül mérgét.
– Ez is csak munka – felelte András halkan.
– Lófaszt! Neked persze semmiség, legfeljebb veszel egy új tollat.
De a gépem! Én abból élek, meg a kocsimból. Ó, az istenit!
– Van biztosításod, nem?
Tamás csak egy fintorral jelezte, mit gondol a biztosításokról.
Hirtelen a fékre lépett, és megállt az út szélén. Leállította a
motort. András kérdőn nézett rá.
– Még legalább négy utcára vagyunk…
– Egy picsát fogom az új kocsimat bevinni oda. Elég nekem a
fényképezőgép. Baszódnál meg ezzel a témával.
A szerkesztő fellelkesült, amikor András bediktálta, hogy a város
szélén egy agyagos cigánypár dolgozik, különböző használati, és
dísztárgyakat készítve a közeli földekről származó agyagból. –
Olyan ez, mint a vályogos cigányok! Pöpec anyag! Harminc sor és
fotó – hangzott el az utasítás, és Tamás hiába féltette milliós
fotós felszerelését, jönni kellett.
Lassan sétáltak beljebb a romos házak között a földúton. Egy másik
világba csöppentek, vagy talán a múltba. Kutyák futkostak
mindenfelé, purdék dobálták egymást az árokparton. A férfiak híre
megelőzte őket, lassan emberek léptek ki a pokróccal fedett
nyílások mögül. Végül nem volt tovább út, huszonöt–harminc
megtermett férfi vette őket körül.
– Újságírók? – hangzott a kérdés.
– Igen, a megyei laptól vagyunk – felelte András. Nyüzsgés
támadt.
– Arról írjon, hogy nincs miből élni. Hogy dolgoznánk, de senki nem
fogad fel.
– Meg kevés a segély!
– És egyre jobban figyelnek a magyarok!
– Nem szolgáltak ki a boltban!
Záporoztak a témák, és András egyre kevésbé tudta, hogy hogyan
hozakodhatna elő a maga ennél jóval szelídebb felvetésével. A
cigányok szorosan körülvették őket, miközben hadonászva, szélesen
gesztikulálva magyarázták a bajokat.
Az egyik romos házból egy fiatal férfi lépett elő. Kényelmes és
márkás pólója, neves cég által gyártott farmere, tiszta cipője, a
vastag aranyláncok a nyakában különös ellentétben álltak a hellyel,
ahonnan kilépett. András tekintete egy pillanatra találkozott a
férfiéval, ismerős volt, de hirtelen nem tudta, honnan.
– Hé, András, hát mi szél hozott ide, közénk? – kérdezte a
fiatalember, és András rájött, hogy hol látta. Két, vagy három hete
ivott egy külvárosi csapszékben, akkor lett asztaltársasága a
cigány fiú. Ittak néhány sört, András fizette, beszélgettek
erről-arról.
– Szia, Gyuri! – felelte András. – Van egy témánk, arról kellene
írnom a holnapi lapba.
– Büdös cigányok! – ordította el magát a fiú. – Hagyjátok az
úriembereket!
A kör tágulni kezdett lassan a férfiak körül, a fotós szorítása
enyhült a fényképezőgépet rejtő táskáján.
– Na, várj, szólok a Pistának, az majd segít.
A fiatal cigányfiú elordította magát: – Píi-ista!
Az egyik házból egy idősebb cigány férfi lépett ki. Tekintélye a
többiek előtt nem volt kérdéses. Odament a társasághoz. Egy
he?-féle hosszabb lélegzet szaladt ki a száján.
András elmagyarázta neki, hogy miről szeretne írni. A családról,
akik agyagoznak. Meg persze minden érdekli, ami szerintük most
fontos.
– Fotó kell? – kérdezte a férfi. András bólintott.
– No, rendben, rendben – vakarta meg az borostáit a tekintélyes
férfi. – Hívjátok ide őket.
A parancs mintha csak a levegőbe szállt volna, de titkos
csatornákon elért a címzetthez, mert néhány perc múlva megérkezett
a házak elé a mondott házaspár. A tekintélyes férfi elmondta nekik,
mit akarnak az újságírók. A cigány kicsit vonakodott. Nem jó az a
túlzott figyelem – magyarázta.
– Azért mondjad csak – biztatta a házaspár férfi tagját. András
jegyzetelt szorgalmasan, Tamás előkészítette a fényképezőgépet.
– Még a nevét hadd kérdezzem meg – szólalt meg András a beszélgetés
végén.
– Nem szeretném… Tudja… – húzta az időt a nyilatkozó cigány.
– Rábasztál – szólalt meg az idősebb férfi. – Én tudom a neved.
Fotó is kell az újságíró uraknak – tette hozzá.
A cigány tovább tiltakozott. A férfi még csak a hangját sem emelte
fel: – Akarsz még munkát?
– Igen – felelte a cigány.
– Akkor lesz kép. Művész úr, kattintson! – intett jókedvűen a
fotósnak. Tamás dolgozni kezdett.
– Látták már, hogyan élünk mi? – kérdezte néhány fotó múltán. Tamás
megrázta a fejét.
– No, akkor jöjjenek…
Elindultak a házak felé. Tamás szorgalmasan kattintgatott. Az
ütött-kopott, végtelenségig lecsupaszított házban tucatnyian éltek.
Az idős férfi fel-fellebbentett egy pokrócot, takarót, amely alatt
újabb és újabb családokat leltek a csöppnyi otthonban. András némán
követte a kollégáját. Valahogy ostobának érezte a témát, amit
magával hozott. Úgy érezte, valami egészen mást kellene írnia, de
arra nem volt felhatalmazása. Csak az a harminc sor az
agyagosokról. Az meg már megvolt, ahogy a fotók is. El is köszöntek
az idősebb férfitól, aki szívélyesen viszontköszönte a látogatást,
és biztosította őket, máskor is számíthatnak rá.
Amikor odaértek a kocsihoz, Tamás konstatálta, hogy az nyitva van.
De látszólag nem hiányzott semmi. Az autósmagnó körül egyértelmű
nyomai voltak, hogy erőszakosan megpróbálták kitépni a helyéről. De
végül maradt. Tamás elindította az autót. Ahogy a biztonsági zár
automatikusan kattant az ajtókon, mindkét férfi egyszerre engedte
ki az eddig bennszorult levegőt.



Klassz írás, életszerű...
ArtmüllerÁgnes [1] :
Köszi!
Halálsoron.
bajla [3] :
Talán azért ott még nem.
regenylapok [4] : dehogynem.
valoban eletszeruen szerencses kimenetelu kaland. A ciganytelepek 50 evnel idösebb lakoi nagy valoszinuseggel meg a koberes szekerben vagy az arokparton szulettek es nevelkedtek. A szocializacios lemaradas ezzel aranyos...
Tesóm jópár év óta talajmechanikai kutatásokat végez mellékállásban, sok helyen megfordultunk már az idők során.
Sose hallott nevű borsodi községekbe is eljutva alkalmunk nyílt némi helyiismeret megszerzésére.
Legutóbb környezetvédelmi feltárásokat kellett csinálni a Tisza, a Sajó völgyében.
Általában sima szántóföldön, utca árkában, építkezések helyszínén, de sokszor vízjárta helyeken, és szeméttelepek helyszínén, ahol a vízmintában kioldódott szennyezőanyagokat kerestek.
Gyakran a saját új Opeljával mentünk, olyankor mindig szívta a fogát hogy de jó lenne már egy terepjáró, nem kellene a nehéz vasakat száz méterekre a terepre cipelni.
Egyszer valami kellemes dimbes-dombos tájon, a főútról lekanyarodván valami keskeny de kövezett úton mentünk tovább. Befelé menet a kukoricásban mozgást láttunk: barna fejek nyújtogatták nyakukat a kukoricásból, aztán hogy nem szóltunk semmit, nem látszottunk hivatalos közegnek, megnyugodva törték a kukoricát tovább.
Öcsémben felhorgadt a önérzet, mondván a kurva anyjukat, meg kellett volna kergetni őket a fúrószárral.
Ezen a gondolaton jól elszórakoztunk, majd beérve az elhagyatott vadászház elé, kimértük a helyszínt ami az udvaron álló hatalmas diófa alatt volt, megcsináltuk a munkát. A placc tele volt hullott dióval, kettőt markomba fogva összeroppantva megettem.
-Milyen jó valakinek, csak ki kell jönni és összeszedni, nekem meg ezer forint egy kiló-gondoltam.
Aztán a GPS-sel tovább navigálva egy kis koszos-sáros utcára kerültünk kiderült hogy ez a faluvégi cigánysor, legnagyobb meglepetésre ugyanazokkal a fekete arcokkal találkoztunk akiket a kukoricásban láttunk, öcsém megjegyzi:
-Na még jó hogy nem szóltunk rájuk semmit, mert most megkergetnének!
Bólogattam, megint leszidtuk őket, aztán mentünk tovább a falu fölé, ahol egy kis útkereszteződésben volt a következő luk helyszíne.
A cigányok gyanakvók, sokszor távolról ketten hárman összejőve fejüket erre fordítva próbálják kitalálni hogy milyen számukra ártalmas tevékenységben iparkodunk, bátorságot gyűjtve gyakran megkérdezik mit csinálunk, de értelmes beszéddel meg lehet őket nyugtatni.
Sajó-Hejő-Tisza nevekkel kezdődő helységekben is fúrtunk párat, ott a cigánytelep közeledtét mindenütt a vastag koszréteg jelezte.
A házak viszonylag el sem ütnek a parasztházaktól csak a kerítésre száradni kiterített frissen mosott ciha, egyéb élénk színű rongyok, ruhanemű különbözteti meg a többitől, csak az utcák sárosak.
De az árokparton, a mezőn, a gödrökben és úgy általában mindenhol rengeteg a szemét, kidobott elektronikai eszközök, tévék, rádiók-magnók kábelek maradványa, rossz bútor váza, hűtőszekrény fehét nikecellje, papírcetlik, kartondobozok, rossz heverő váza, rongyok lepik a terepet.
Rossz, koszos, tépett nejlonzacskók a fákra, bokrok csenevész, megkínzott ágaira tekeredve lengenek az erős szélben mint valami sajátos májusfa.
Némi gyalogösvény vezet a közeli ritkás erdőbe, öt-tízperces -félórás hézagokkal biciklire kötözött rőzsét-ágfát toló barna emberek jelennek meg a látótérben.
Jobbra folyik a Sajó, felmegyek a töltés tetejére: a víz hidegen, ólomszín sötéten hömpölyög, az őszi fagy már elvégezte dolgát: a meder partfala már barnás-zöldes színű, csak a csalán zöldell még egy kicsit.
hm...meg hm...
JO A TAJLEIRS, hala istennek, hogy valami meg zöldel....
Freemen Gordon [7] :
Köszönöm a posztértékű hozzászólást! :)
Bocs hogy belekontárkodtam, de már régen bennem volt:)
Nagyon OFF
Egy ideje nem jártam erre, csak most láttam a meghívást! :) Utólag is köszönöm.
Nagyon On
Ki volt Pííísta? És miért ő volt az?
Freemen Gordon [11] :
Mondom, köszönöm!
AllFourSeasons [12] :
Az on-ra: Hát tudom én???
Az off-ra: szívesen, várom, ha lesz időd rá. :)
Napok óta a kilábalás lehetőségén töröm a fejem, de hiába.
Pedig sürgető a helyzet.
Kósza [14] :
Azt hiszem, kissé túlmutat rajtam ez a probléma, bár passzív nem akarok lenni. Amit én tehetek, azt hiszem, ennyi. Megmutatni, amit látok.
regenylapok [13] :
Off-ra:
OK, ígérem.:) Mostanában kicsit rámomlott minden (meló, házfelújítás blabla), de nagyon igyekszem.
On-ra:
és tipped van?
regenylapok [15] :
Nem is kritikának szántam, csupán saját tanácstalanságomról szóltam.
AllFourSeasons [16] :
Nem az ilyen cigányt nevezik vajdának?
Kósza [17] :
Gondoltam.
Amit Bajla mondott, nos, van benne valami...
Megint csak gratulálni tudok.
@Nancy:
Köszi! :)