Épp utolsó sörünket ittunk Péterrel. Utolsót, mert mindkettőnk pénztárcája kiürült. Barátom szokott világmegváltó hangulatában sodorta vadul a szavakat, én alig-alig vetettem közbe valamit. Lassan, kimérten kortyolgattunk, hogy maradhassunk. Jó lett volna még talán egy, vagy két korsó venni, esetleg egy utolsó aprószenttel áldomást inni, de nem volt miből.

A férfi megfontoltan közeledett az asztalunkhoz. Kortalan volt, egyaránt lehetett harminc, vagy ötven éves. Egy kopott bőrkabátot, farmert viselt, sűrű fekete szakálla beborította az arcát. Meglepően tiszta bariton hangon szólalt meg:
– Egy pillanatra zavarhatok, uraim?
Ránéztünk. Állta végig a tekintetünket, ahogy kihúzta a Péter melletti széket, és leült.
– Nem akarom Önöket semmivel untatni. Csak meginnék egy pohár sört, vagy egy jó fröccsöt. Ha kisegítenek.
– Szívest örömest megtennénk, de egy vasunk sincs – felelte Péter.
– A kérdés nem ez. Hanem, hogy megtennék-e valóban – mondta a férfi.
– Uram, félreért bennünket. Valóban nincs pénzünk, így fájdalom, kérését nem tudjuk teljesíteni.
– Ha csak akkora hited lenne, mint egy mustármag...
– Ó, hitünk az hatalmas – vágtam közbe. – Csupán lehetőségünk kevés.
– ... meghívnál egy sörre a pénztárcádban lévő ezresből – fejezte be a férfi.
– Milyen szép is lenne, ha lenne ott még bármi is – sóhajtott fel Péter, és pohara mélyére nézett.
– Semmi sem volna nektek lehetetlen – ellenkezett a férfi.
– Nézze, uram – húzta elő tárcáját Péter, hogy megmutassa, üres. Ahogy kinyitotta, egy ezres hullott az asztalra. Barátom hosszan nézte a bankjegyet.
– Tehát egy pohár sör? – kérdezte kisvártatva. A férfi bólintott, mindössze erről lenne szó. Péter felállt, és a pulthoz indult, hogy valóra váltsa legmerészebb álmainkat.