Nem nyertes – villant a felirat újra és újra, ahogy a totózóban a hölgy egyesével áthúzta a gépen a szelvényeket. András a maga lehetőségeihez mérten elég jelentős summát fektetett a szerencsejátékba, de újra csak olyan volt, mintha a vécén húzta volna le az összeget.

„Parancsol még valamit?” – kérdezte a nő. András csak megrázta a fejét, és kioldalgott az üzletből. A járdát nézte, közben pedig monomániásan hitte, hogy a földön valahogy talál egy pénztárcát, vagy egy köteg pénzt, amellyel veszteségeit kompenzálja. De persze sosem talált.
Megzörrent a mobilja. „Szia, mackó, találkozunk kettőkor a Margit-szigeten? A.” – szólt az üzenet. „Szívesen” – írta vissza. Jobb kedve lett Anna váratlan üzenetétől. Az órájára pillantott, látta, körülbelül húsz perc alatt az Árpád-hídon keresztül a szigeten lehet gyalog is. Elindult hát.
A nap szikrázóan sütött, és vele együtt többen is a szigetre tartottak. Japán turistabusz kanyarodott el mellette a hídi lejárónál. Ahogy átment a híd alatt, rájött, hogy nem számítanak a pénzügyek. Valószínűleg ő mindig szegény marad, és folyton az anyagiakkal fog küzdeni. Ugyanakkor az élete más része rendben van, különösen Annával van nagyon rendben minden. Valószínűleg ez a jutalma annak a rengeteg idegeskedésnek, kölcsönkérésnek, anyagi lavírozásnak, amellyel nap mint nap szembesül. Rájött, ha választani kellene a nyugodt megélhetés és az Annával való viszona között, egy pillanatig sem habozna, hogy a lányt válassza. El is mosolyodott erre a gondolatra: hiszen mégis a szerencse fia.
Újra megzörrent a telefonja. „Mérges vagyok. Be kell mennem a kapitányságra. Munka van. Szólok, ha végeztem. A.” András sokáig nézte a néhány szót. Valahogy túl hirtelen koppintott az orrára az élet. Hogy mégse higgye, a szerencse fia lenne. Anna a tolmácsszolgálatnál dolgozott, ahol gyakran adott ügyeletet. Valahol a fővárosban előállítottak egy spanyolt, vagy spanyolokat, és most Anna a rendőröknek segít. Amíg spanyoljaink nem dalolnak, Anna nem szabadul. Fél óra vagy kettő – sosem lehetett ezt tudni.
A szigeten vett egy jégkrémet. Az utolsó ötezresét váltotta fel, amelyből még egy hétig kell kibírnia fizetésig. Leült egy padra, hogy elnyalja az édességet. Idegesítette a füstbe ment találkozó miatt az őt körülvevő nemzetközi kakofónia. Egy Alonso-mezes spanyol házaspár láttán pedig hirtelen felállt, a jégkrém maradékát a szemétbe vágta. Átszelte a szigetet, és a Margit-hídon állt be a megállóba. Persze eltévesztette, a budai oldal felé tartóakra váró megállóban volt, tévedését csak akkor vette észre, amikor a Combino a másik irányba megállás nélkül hajtott el mellette.
A szerencsétlenségének érzése kínosan nyomta a vállát. Elvillamosozott az Oktogonig. Út közben már érezte, valami nem stimmel belül. A reggelire megevett pár virsli, vagy a jégkrém, esetleg a kettő együtt serény munkára sarkallta a zsigereit. Szinte futva tette meg a néhány métert a gyorsétteremig, ahol könnyített belein. Egykedvűen nézte a csempe mintázatát, miközben ürült. Időnként rá-ránézett a telefonjára, de ezzel nem siettethette Annát.
A kisföldalattin egy holland pár ült mellé. A fiú elképesztően szőke volt, a lány pedig egészen gyönyörű. Egész úton suttogtak egymásnak fura, sem nem német, sem nem angol nyelvükön, amelyet homályosan értett csak. Anna járt a fejében, aki a kapitányságon minden bizonnyal kevésbé kedélyes külföldieket vallat épp.
A Hősök terén leszállt, és besétált a Városligetbe. A tó mellett leült egy padra. Unatkozott. Várt Anna telefonjára. Váratlanul két fiatal lányt állt meg mellette. Óvatosan megszólították, és arra kérték, fel tudna-e váltani egy kétezrest. Elővette a hanyagul csak a zsebében tartott bankjegyeket. Hirtelen feltámadt a szél, és az egész köteget kivitt a kezéből. A címletek a magasba repültek, hiába kapott utána a két lány. A magasabbiknak elővillant a köldöke a rövid póló alól. András pénze hamarosan a Városligeti Tó felett repült, egyre közelebb a víztükörhöz. „Elnézést!” – mondták a lányok kevés meggyőződéssel, majd továbbálltak.
András keserűen elmosolyodott. Sem a kártyában, sem a szerelemben – gondolta magába, de alig aggódva. Majd lesz valahogy – vonta meg a vállát végül. Éltem – és ebbe más is belehalt már.