Most sem lehet semmi gond, úgy vélte mindenki. A mester évtizedek óta a hazai művészet állócsillaga volt. A város által kért szakmai zsűrizés merő formalitásnak tűnt. Éppen ezért kezdték meg a műterembe érve a jóféle pálinka után a borokat is az ítészek.

A legfiatalabb közülük érezte mégis úgy végül, jó lenne, ha a dolgukat is elvégeznék. A mester bólogatott, persze, hogyne. Követték a műteremig, ahol a homályban felsejlett az embermagasságú alkotás. A művész a túlsó sarokban matatott egy ideig, majd felkapcsolta a reflektorokat. A tökéletes fényből nézett rájuk méltóságteljesen a nagyszerű férfiú, akit mind ismertek.
Ocsúdván a hatás alól lassan megmozdultak, állukat vakargatva járták körbe az alkotást. A sima felületen több helyt is zöldes-fehér, szokatlan formájú sebhelyek voltak. Azaz a forma kísértetiesen ismerősnek tűnt – leginkább a madarak által illetett köztéri szobrokon láttak ilyet.
– Mester… – próbálgatta a hangját az ifjú ítész. – Mester, ezek a különös formájú jelek mit szimbolizálnak?
– Semmit – felelte a mester. – Az madárszar. Élethűen megformázva.
Újra körüljárták a szobrot. A galambszart nézték hosszan.
– De miért? – kérdezte egyikük.
– Kérlek. Örökös probléma a galambszar. Örökös. És tudom, látom, egyre kevesebb a pénz a szobrok karbantartására. Válság van. A költségvetés szűkös. A galambszar bő. Az embereket zavarja a mocskos szobor. Na, de ha eleve ott van! Az egy gyökeresen más helyzet, nemde?
Hümmögtek. Körüljárták újra.
– Esetleg pálinkát? – kérdezte a mester. Megkönnyebbülten bólogattak, igen, mindenképpen.
– Akkor jegyzőkönyv? – kérdezte a legifjabb.
– Természetesen – bólogattak. A mester dicséretének kiemelkedő dokumentuma lett az írás. A galambszarról nem beszéltek. Talán nem akarták, hogy felelősség terhelje őket a szobor miatt. Talán részegek voltak már. Vagy egyszerűen csak szartak rá.