Apám taxisofőr volt, anyám jegypénztáros a vasútnál. Senkinek nem hittek sosem, csak a Tanár úrnak – Isten adjon nekik immáron örök nyugodalmat. Nagyon keveset tudok csak a piramis-elméletről, de annyi bizonyos, hogy a tehetség egészen váratlan áldás volt ebben a családban. Amikor azonban azt mondták apámnak – bizalmasan félrevonva őt –, hogy ez a gyerek egy kincs, új célt kapott az élet.

Eltöltöttem a tízezer órát a zongora mellett, ahogyan az a könyvekben is áll. Kínlódó, kudarcos, nehéz estéken, a tanuláson és minden más háttérbe szorításán keresztül vezetett az út az első önálló koncertemig az Akadémián. De ha kérdik, megérte-e, egyértelmű a feleletem.
A szombat esti társasági esemény talán a legfontosabbnak tűnt eddigi életemben. Ezúttal – most először – nem felléptem, hanem meghívott voltam. Gyönyörű, míves betűkkel, ismeretlen tapintású papírra nyomták a meghívót, alig láttam az izgalomtól kibetűzni a legfontosabbat, a napot és az órát, amikor engem, a taxisofőr fiát fogadásra hívtak.
Igen, a frakk is gyönyörű lett. Bár nem volt olcsó, sőt, még az utóbbi idők szaporodó tiszteletdíjai ellenére is igen komoly tétel volt. De beleszerettem a hófehérségébe, a lelógó anyagdarabokba, ahogyan e ruha kiemelte mindazt, amit érdemes volt észrevenni bennem, ám eltakarta, ami előnytelen volt. Örömmel fizettem ki a kért összeget, még ha tudtam, többhavi lemondás lapul is benne.
Remegő gyomorral, de széles mosollyal léptem be a terembe, ahol a gyönyörű kandelláberek ragyogtak, reneszánsz muzsika szólt és könnyelműen fecsegtek, akik már jól ismerték e világot.
– Fiam, hozzon két pezsgőt – szólt hozzám némileg váratlanul egy idősebb úr. Valószínűleg túl bambán meredtem rá, mert megvillant a tekintete. – Igen, magához beszélek. Két pezsgőt kérünk – mondta nyomatékosan, majd visszafordult a másik úrhoz.
Úgy éreztem, ez lehet a belépő a társaságba, az első próba, amelyen át kell esnem. Voltaképp nem is rangon aluli két köztiszteletben álló úriembernek pezsgőt hozni. Az ital itt minden bizonnyal ingyen van, csak el kell érnem a pultig, és visszahoznom a két poharat.
Határozott léptekkel indultam hát a terem belseje felé. Teljesíteni fogom a két úriember kérését, minden megalázkodás nélkül, mint aki csupán szívességet tesz. Nem is volt messze a pult, azonban út közben váratlanul egy másik úr állt elém. Felém nyújtotta az üres poharát. Önkéntelen nyúltam oda és vettem el. Elfordult azonnal. Kezemben a pezsgőskehellyel haladtam tovább a kitűzött célom felé. Már csaknem odaértem, amikor az az idősebb férfi, az enyémhez megszólalásig hasonlító frakkban mellém lépett.
– Idióta! – szűrte át fogai kerítésén a szót, hogy hallani alig lehetett, de minden dühe arcul csapott. – A tálcáját hol hagyta? Megmondtam, hogy tálca nélkül nem akarok látni senkit. Még számolunk ezért! – figyelmeztetett vészt jóslón, majd gyorsan elfordult, és otthagyott.
Magam sem tudom, hogyan értem el a pultig. A legszélére álltam, hogy némi időt nyerjek a nyers leteremtés után. A belső zsebembe nyúltam tétován, és előhúztam a cirádás meghívót. Remegve nyitottam ki, hogy így aztán hirtelen mindent megértsek. Az alsó sorban, bár apróbb betűkkel, de ott állt a figyelmeztetés: Ajánlott megjelenés szmokingban.