Gábor azt mondta, elugrik cigiért. Tíz perc az egész. Addig fogom az asztalt. A lányok elmentek táncolni, mert a lányok úgy szépek, ha táncolnak. Addig ülök a tánctér mellett, vigyázok a holmira. Gábor mindjárt itt lesz, levált, és akkor én is táncolhatok.

Jól látom a lányt, ahogy táncol. Nagyon szép, ahogy repül a haja, ahogy mosolyog, ahogy mozdul a teste, ritmusra lépnek a piros lábkörmök a papucsában. Szeretném ennek a lánynak megmutatni, hogy én férfi vagyok, és nem olyan, mint a többi balfék, de ahhoz fel kellene innen állni, és néhány határozott mozdulattal a tánctérre érni. Szeretném érezni, ahogy mozdul a teste, a haja illatát, a szeme mélységét. Szeretném.
Dehát nem lehet, mert eközben elfoglalnák az asztalunkat, ezt a zsebkendőnyi helyet, ahol megvetettük a lábunkat végre. Nem mehetek el, mert akkor ideülnek mások, vagy ami rosszabb, elviszik a holminkat.
Fontos lenne, hogy ez a lány tudja, egy férfival áll szemben, aki szeretné őt, de, ugye, most képtelenség felállni, mert akkor a helyünk oda. Várok tehát.
Mosdóba is jó lenne előtte elmenni, mert az ember nem víztorony, már Cserna-Szabó is megmondta, de nem mehetek innen el, míg Gábor be nem fut a cigivel. A mosdó után természetesen a lányok mellé táncolnék, és megfognám az egyikük kezét, lassan, a szemébe néznék mélyen... de, ugye, most nem lehet, mert akkor, semmi kétség, valaki más ülne az asztalunkhoz, az pedig kell, hogy legyen egy asztalunk.
Rágyújtok, pedig mondta már, hogy ne dohányozzak, de most mégis kell, mert ezzel is telik az idő. Nekem még van cigim, bár Gábor azt mondta, hogy nekem is hoz. Itt lesz úgyis tíz perc múlva, és akkor felállhatok innen végre, és megmutathatom ennek a lánynak, hogy egy férfival van dolga, nem holmi szokványos nyápiccal. Jó lenne vele sokszor sétálni és könyvekről beszélgetni, ahogyan eddig is, csak már másképpen. Kézenfogva mondjuk.
De most képtelenség felállni, amikor Gábor nincs itt, a lányok pedig táncolnak, tehát rám van bízva minden holmijuk. Persze hamarosan befut a cigikkel Gábor, és akkor megmutatom végre, hogy mit szeretnék. De egyelőre várnom kell, igazán csak tíz perc az egész, nem is értem, mit panaszkodom itt.
Egyébként így szokott ez lenni, mindig ilyen idióta helyzetbe kerülök, megszokhattam volna már, hogy én vagyok, aki vár. Persze igazságtalan is vagyok, mert lehet, hogy a lány is éppen így vár, csak most nem tudok odamenni hozzájuk, ahol táncolnak kettesben.
A hólyagom is egyre jobban feszít, igazán jöhetne a Gábor, hogy felállhassak innen. De hát így is folyamatosan próbálják elkunyerálni az üres székeket, persze bizonygatom, hogy azok foglaltak, de elég furcsán néznek rám. Mindenki táncol már szinte, csak én ülök a tánctér mellett, őrzöm a holmikat, nehogy lábuk kéljen ebben a forgatagban.
Hamarosan befut majd Gábor a cigikkel, ideül a helyemre, hogy legyen asztalunk. Én pedig elmehetek végre a dolgomra. De addig, ugye, képtelenség felállni, mert...


A kép innen