A legelegánsabb ruhámban voltam, mert a szerenád szent dolog. Sokan mondják, hogy ez a legjobb formám, hogy így szinte ellenállhatatlan vagyok. Nem is tudom. Az viszont bizonyos, hogy az unokaöcsém fordult hozzám azzal a kérdéssel, hogyan, mi módon hódíthatja meg a kiszemelt nő szívét. Miután elmondta, eddig miket tett, számomra egyértelmű volt, hogy a májusi szerenád szinte az utolsó lehetősége, hogy a nő szíve meglágyuljon. Megbeszéltem mindent öreg prímás ismerősömmel, kitanítottam unokaöcsémet néhány nótával, aztán belefogtunk.

Igen, ittunk is cseppet. Mert az része. Igen, talán hangosabbak voltunk a kelleténél. Ámde! Ámde, a gyertya kigyulladt az ablakban, és unokaöcsém bebocsátást nyert a szentélybe. Miután a dolgot ekképpen elrendeztem, s hazamenni nem volt kedvem, magam folytattam a dalok felidézését. Feri bá jószívűen húzta a szebbnél szebb dalokat, ám egyszer csak éles hallása kiszúrt valamit. – Ez a készenlétiek motorja. További jó estét!
Hegedűjét a hóna alá kapva menekült, s mire felfogtam, mi történt, a kisbusz már mögöttem állt. A szirénát csak felvillantotta, miközben két rendőr ugrott ki a kocsiból, és velük megtermett rendőrkutya.
– Ne mozduljon! – hangzott az utasítás. A rendőrök közelebb értek, a kutya megmutatta jelentőségteljes fogazatát. Mivel tényleg nem mozdultam, egyikük közelebb jött, alakjából lassan kivettem, hogy nő. Mögém lépett, hátracsavarta karom, majd megbilincselt. Beültettek hátra, közvetlen mögöttem rács volt, a kutya territóriuma. A két rendőr előre ült, és megindultunk a kapitányság felé.
Próbáltam összeszedni magam. Körbenézve a környéken, rájöttem, hogy körülbelül öt kilométerem marad a cselekvésre. Aztán már fogda. A visszapillantóból megszemléltem a rendőröket. Egy alig észrevehetően nőies, huszonöt év körül hölgy vezetett, ő volt, aki megbilincselt. Férfitársa pedig korombeli volt. Erőltettem emlékezetem, mert a rendőr valahonnan igen ismerős volt.
– Biztos úr, mondhatok valamit? – hajoltam előre.
– Jobb, ha hallgat – vetette oda a rendőrnő. Ám társa hátrafordult.
– Biztos úr, önt véletlenül nem Varga Lajosnak hívják? – folytattam mégis.
A férfi kivárt egy pillanatra. Tévednék? – futott végig rajtam, mire megszólalt:
– Nem így kellene találkoznunk.
– Szia, Lajos! Ezer éve! Mi van veled?
– Ezt majd máskor – hessentgette el a rendőr a bizalmaskodást.
– Nagyon csinos a társad – mondtam. – Mármint a kutya – tettem hozzá kisvártatva.
A rendőrnő mélyet pislantott, Lajos arcára pedig egy nagyon futó mosoly ült.
– Szép állat – folytattam. – Hány éves?
Lajos nem felelt.
–Ne vegye rossz néven, kisasszony – fordultam a rendőrnő felé, – hogy inkább a kutyáról diskurálunk az ön szépsége helyett, de nem tudom, a szolgálati szabályzat szerint az őrizetes flörtölhet-e a rendőrrel.
A nő szó nélkül vezetett, de láttam a szemén, nem teljesen hatástalan, amit mondok.
– Igazán szerencsés vagy, Lajos, hogy ennyi szépség vesz körül a melóban. Nem is emlékszem, mikor láttam ennyire szép, szabályos, egészséges példányt. Tényleg nem. Egy kicsit értek hozzá, nem vagyok mestere persze, de elég sokkal akadt már dolgom. Ez itt maga a tökély.
– A kutyáról vagy a nőről beszélsz? – tette fel a várt kérdést Lajos. Az általánosban is mindig felült a kétértelműségnek.
– Őrnagy úr, kérem! – fordult felé önérzetében sértve a rendőrnő. Néhány pillanatot hallgattam, közben már a belváros közelében jártunk.
– Kár, hogy a kisasszony nem válaszolt erre a legutóbbi fontos kérdésemre. Teljesen bizonytalan vagyok, hogy esetleg van-e remény. Megihatnánk egy teát valahol, csak kettesben.
Csönd, de észrevettem a kezdődő pírt a nő arcán. Bármennyire igyekezett kemény lenni, nyilván emberből volt. Olyan emberből, akinek bizonyos örömök ritkán adatnak meg.
– Esetleg elhozhatná a kutyát – tettem hozzá merészen. Lajosból kitört a röhögés. Csillapodván hátrafordult.
– Most már tényleg fejezd be. Ember, mi a francot kerestél te azon az utcán? Vagy hat lakó jelentette be, hogy egy garázda állat tombol.
– Mert nincs szépérzékük – vetettem ellen. – Épp szerenádot adtam.
– Szerenádot? Az mi?
Hátradőltem. Egy cigi hiányzott csak az összképhez, ahogy belefogtam a magyarázatba, könnyedén, felsőbbrendűen.
– Nézd, barátom. Akadnak nők, akik egyszerűek. Mások viszont kifinomultak. Nem osztják akárkinek a kegyet. Érzékenyek. Mint egy minőségi hangszer. Ahogy a kolléganőd is ilyesmi. Kisasszony, önnek adtak már valaha szerenádot?
– Nem – mondta tömören, és a kocsival befordult a kapitányság utcájába.
– Kár. Pedig egyértelműen megérdemelné. Egy kis lágy cigányzene, egy markáns férfihang, megindító dallamok. Egyszerűen, természetesen, szépen. És a szívében érezni fogja, hogy ő az igazi. Akire eddig csak várt. Mit szólna, ha őrnagy úrral holnap felkeresnénk a lakásán, és egy szerenádot adnánk?
A nő elpirult, Lajos azonban merev maradt: – Beszélj a magad nevében csak!
– Ugyan, Lajos, ne viccelj. Itt van ez a gyönyörű nő. Nyilván nem kis munkájába került, hogy melléd kerülhessen. Előttem természetesen nem lehet titok, hogy mennyire szerelmes beléd, de erről te, gondolom, mit sem sejtesz. De semmi baj, nem mindenki ért az érzékeny hangszerekhez. Tanulnod kell, hogy meglásd a szépségét, és mindazt, ami a felületes szemnek láthatatlan. Holnap egy szerenád, és minden egyenesbe jön.
A nő arca vörösen izzott, ahogy befordult a kapitányság elé, Lajos pedig dermedten ült.
– Tudod, milyen régóta szeretném tudni, van-e esélyem a tizedesnél? – fordult aztán hátra.
– Érzékeny hangszerekkel megesik az ilyen. De megnyugtatlak, van.
– Őrnagy úr… – szólalt meg a nő. – Én…
Nem tudta folytatni. Lajos átölelte, és elcsattant az első, még suta, még kiforratlan csók. Örömmel szemléltem. Lassan ocsúdtak, aztán pedig kiszálltak a kocsiból. A rendőrnő levette bilincsem, szemében őszinte hála tükröződött.
– No, most az egyszer – mondta Lajos. – Takarodj innét! Aztán ne is lássalak!
Komótosan útnak indultam. Néhány lépés után azért visszafordultam. A két rendőr egymást ölelte épp.
– Azért a holnapi szerenádról ne feledkezz meg! – kiáltottam vissza, aztán befordultam a sarkon.