Bár alattvalói nap mint nap ezt képzelték, a bukás mégsem dühös robajjal történt. Harc vagy zendülés elképzelhetetlen is lett volna az uralkodói jogar árnyékában. Az elkerülhetetlen pusztulás nesztelen és láthatatlan maradt az utolsó percekig.

Hatalma zenitjén a fáraó nem kért véleményt és nem tűrt ellentmondást. Hitének papjai serényen teljesítették minden parancsát, noha szívük legmélyén tudták, őrültség és szerencsejáték az egész. A nép pedig ugyanúgy húzta az igát, mint generációk óta. A lét peremén élve azt a látszatot keltették, nekik aligha számít, kinek fizetik az adókat. A fáraó pedig szívének kegyes terveket faragott, és bár kérte rá az istenek áldását, a papok előre kiosztott kottából celebráltak minden szertartást.

A Nílus, amelyet kincset hozónak és nagylelkűnek minősített, a fáraó uralma óta egyre szűkebben mérte ajándékát. Évről évre szűkült a terület, amelyen élniük rendeltetett. Egyedül a szomszédos Babilón virágzott, és a fáraó jó kapcsolatainak köszönhetően új és új csodákat telepített a városba. A fáraó és katonái gyakran járták be a babilón remekműveket, újra és újra kinyilvánítva, hogy mindez isten kegye, amelyet a fáraó igazságos uralmának köszönhetnek.

A fáraó rendíthetetlenül járta be városait, és mondta el, már csupán néhány van hátra a szűk esztendőkből. Hamarosan úgy élünk, mint a babilónok, ígérte. A nép bólogatott és ujjongott látva a fáraót, aki nem látta meg a sötét utcákon káromkodókat, a koldusokat és nyomorékokat, akik ellepték birodalmát.

A nép nem lázadt fel ellene. Ilyet még gondolatban sem tett. Nem volt szava, nem volt ilyesmire gondolata sem senkinek. Az isteni fáraót éppúgy adottságnak látták, ahogyan a nap süt és az eső nedves. Mégis volt valami nyomás, egy közös akarat azokban az esti, végig nem gondolt, ki nem mondott vágyakban, amelyek a fáraó uralmának végéről képzelegtek.

A babilón csodák nem nyíltak meg az adófizetők számára. Az írástudó kevesek léphettek be, és persze az új hit papjai, akik Babilónt adták mintának prédikációikban. Azt a Babilónt, amelynek árát a nílusi földművelőtől a fáraó titkáráig minden egyiptomi egyaránt megfizetett. Babilónt, életük kötelezővé tett mintáját, egyre jobban gyűlölték. Titokban pedig mind oda vágytak, sőt, többen oda is szöktek végül.

Álmosan dübörgött már a templomokban a prédikáció, kevesebbet és egyre gyötrődőbb arccal járta be új hitének szentélyeit a fáraó. A nép ugyanúgy ujjongott és remélt láttára, bár riadtan szemlélték homlokán a mély ráncokat, a táskákat szeme alatt.

A fáraó éppúgy érezte, hogy halhatatlannak hitt uralmának vége szakad. Új fáraó kél a tömegből, mert a nép fáraó nélkül nem élhet. Új hiteknek állítanak szentélyeket, és új Babilón épül a homokdombokon. A templomokban és közigazgatásának palotájának folyosóin papok álltak meg egymás mellett egy-egy pillanatra. Suttogó, sietve váltott szavaik nem sok jót ígértek.

A Nílus ezen a tavaszon sem öntött ki, a satnya zöld levelek éhséget és újabb állami terheket jósoltak a földműveseknek. Nem zúgolódtak, hangos szó sem csattant, de akaratuk végre egybeforrt. Az álmában beléfúródó tőrtől már nem a fáraó halt meg, hanem egy összetört, apró öregember.